A pákász – régi mesterségek

A pákászt talán a mai filmekben látható „vadonban” rekedt túlélőkkel lehetne összehasonlítani, akik természet erőit ismerve, leleményességükre támaszkodva élik túl a nehéz helyzeteket. Bár mindennapi életük talán nem volt közvetlen életveszélynek kitéve, de azért mindennapjaik unalmasnak sem voltak mondható.

gyereatiszatora.blog.hu
Kép: gyereatiszatora.blog.hu

A pákász mocsarakban nád- és földkunyhóban lakott. Szigonnyal, vejszével, varsával halászott. Hurkokkal, csapdákkal fogta a vízimadarakat és solymászott is. Ismerte a nyilat, íjat és a hajítófát.

Az Ecsedi-lápon, a Nagy- és Kis-Sárréten, a Bodrog-közben a 19. sz. végéig növénygyűjtő–vadász–halász életmódot folytató emberek (1799-ben a Füzesgyarmathoz tartozó Bucsa-puszta és Szerep között lefolyt határperben a kihallgatott 32 tanú közül 13 pákásznak mondta magát).

pákász vállogatásA pákász-életformát csak a 18–19. sz.-ból ismerjük. Valószínűleg a pákász-életmód a földrajzi viszonyok hatására alakult ki. A sok mocsár, árvízjárta terület, a nagy kiterjedésű nádas, vizes rét kényszerítette a parasztok szegényebb, föld nélküli rétegét, hogy ezt a földrajzi körülményekhez alkalmazkodó életmódjukat kialakítsák. A mocsárban, távol a falvaktól nyugodtabban éltek, a földesúr, a hatóságok kevésbé háborgatták őket, de megkövetelték, hogy szolgáltatásaiknak eleget tegyenek.

1900-as évek első harmadáig, a lápvidékek lecsapolásáig komplex halász, vadász, növénygyűjtő életformája volt a lápok, mocsarak vidékén élő falvak lakóinak. Mivel a lápvidék lakosainak a megélhetéshez szántóföldi művelésre alkalmas területük kevés volt, elterjedt foglalkozásnak számított a pákászat.

A halat szigonnyal, varsával, hurokkal fogta meg. A vízimadarakat is különböző maga készítette hurkokkal ejtette el, s a nagyvadaknak, mint például a farkas, csapdát készített, vermet ásott, míg a repülő madarakat íjjal, hajítófával próbálta elejteni. A vízben lebegő sulyom termését botra erősített subadarabbal gyűjtötték össze.

A pákász és családja gyűjtötte az ehető mocsári növényeket, a vadmadarak tojását, tollát, a piócát és a teknősbékát. Voltak, akik darvak, kócsagok szelídítésével foglalkoztak, méheket tartottak. Ősszel megásták a gözüegér fészkét s az állatka összegyűjtött gabonáját elrabolták.

A pákász nyár idején családjával együtt öt-hat hetenként változtatta települési helyét s halban, vadban gazdagabb területet keresett fel. Ide-oda vándorlásukra az oklevelek is utalnak, mert a Nagy-Sárréten gyakran említik az egyik falu határából a másikba bogdácsoló pákászokat.

A pákász az ingó lápon két-három ágú bottal járt. Bocskora alá gyékényből font tányérforma talpat kötött, hogy az ingoványos talajba bele ne süppedjen. Evőkanaluk nyéllel ellátott kagyló (Anodonta) volt. Ilyen kanalak Kecskemét környékén a 15–16. sz.-i archeológiai leletek során is előkerültek. A villát nádból, a kanalasgém csőréből formálták ki. Edényeik jó része lopótökből készült. Tüzet két fa összedörzsölésével, acéllal, kovával és taplóval gyújtottak.

gyereatiszatora.blog.hu
Kép: gyereatiszatora.blog.hu

A pákász családi, társadalmi életéről keveset tudunk. Minden pákászkunyhót egy-egy kiscsalád lakott. A kunyhókat egymástól kellő távolságra állították fel, hogy mindegyik pákásznak elegendő halász-vadász területe legyen.

A lápi ember a láp odvasfáiba telepedett méhcsaládoktól mézet is gyűjtött, de ha megbetegedett, gyógyszerét is a lápon gyűjtötte, mivel a lápvilágban ismeretlen volt a patika és a kórház is. A gyógyszernek szánt gyógynövényeket általában a füvesember gyűjtötte be. A lápon szedett gyógyhatású növényeket gyökerestül szárította, majd porrá törte, és bőrzacskókban tárolta, s szükség esetén faggyúval, hájjal kenőccsé keverte.

Ők gyűjtötték be a piócát is, ugyancsak gyógyászati célból. Ezt úgy gyűjtötte, hogy felgyűrt nadrágszárral belegázolt a vízbe, ahol az éhes állatkák ráragadtak a lábára, majd mikor a vízből kilépett, a lábaszárát sóval beszórta, s ettől az odatapadt piócák lefordultak. A piócákat marhahólyaggal lekötött üvegekben tárolta, úgy vitte eladni.

Az ivóvizet (a lápi kútból) nádszálon szívták fel a mocsárból, oly módon, hogy a tőzegrétegen ledugtak egy nádszálat, olyan mélységig, míg tiszta vizet nem értek.

A 18. sz. végéről arról is van feljegyzésünk, hogy a rétben két-három pákász együtt dolgozott. A pákász felesége a falvakat járta s lisztért gyógynövényeket, piócát, madártollat cserélt. A nagyváradi vásáron megjelenő sárréti pákászokat említi Dutka Ákos A holnap városa c. visszaemlékezésében.

Némely esetben, a mocsárban náddal lefedett csónakjukba temették el őket, s temetkezési helyükhöz mondák fűződnek. A pákász-mesterség gyakran családon belül öröklődött.

 

Kép: gyereatiszatora.blog.hu

A Nagy-Sárréten a fogott hal, csík felerészét adták a föld, a nádas birtokosának. – A pákászt a múlt század elején rétes embernek (Nagy-Sárrét), gúnyosan nádlacinak (Szeged vidéke) is említik. A pákász életmódjához hasonlított a csikász tevékenysége..

A láp lecsapolása után eltűnt az ezerszínű vízivilág, s ez magával vonta a pákászatnak, ennek az ősi foglalkozásnak a megszűnését is.

Írta és szerkesztette: Szókovács Dávid

 Irodalmi forrás: Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); K. Nagy Sándor: A pákász története (Vác, 1888); Borzsák Endre: Pákászat Monoron és környékén (Ethn., 1937); Szücs Sándor: A régi Sárrét világa (Bp., 1942); Györffy István. Nagykunsági krónika

ForrásKattints ide

Kérlek, segítsd munkánkat! Likeold Facebook oldalunkat, és ajánlj minket másoknak is. Ha tetszik a bejegyzés lent meg tudod osztani azt.

Segíts, hogy segíthessünk népszerűsíteni nemzeti „értékeinket”.

Köszönettel:

Csipcsirip csapata

Csiripelte

- a Csipcsirip oldal létrehozója/üzemeltetője „Magyar az, akinek nyelve és esze magyarul forog. Becsületesen nem lehet más vizsgát találni arra, hogy kit tartsunk igazán magyarnak. Nem könnyű vizsga ez. Sokkal nehezebb annál, ami elé a fajta testi jegyeinek kutatói állítják az embert. Itt a lelket kell kitenni.” (Illyés Gyula)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.